Anyai örömök

2011. máj. 26. 20:17 - írta xiderlady

Hajnali fél 5. És én megint a gyerek szobában vagyok. Talán ha elbóbiskoltam Tom karjai közt egy órácskára,de sírva keltem fel. Emmáról álmodtam… és hibásnak érzem magam. Érezhettem volna,hogy nem csak a fiunk növekszik a hasunkban, hanem egy lánynak is életet adhattam volna. De arra is rájöttem,mióta itt ülünk a hintaszékbe és Bent,nézem, hogy fel kell dolgoznom az eseményt, és a családomra kell koncentrálnom. És ezt csak féle módon tehetem meg, ha kibeszélem magamból. Több személy van a listámon,akihez bármikor fordulhatok. Tom és Thomas vitatkozik az első helyen, hiszen nekik köszönhetek nagyon sok mindent. Bármelyikükhöz is menjek, meg fogja érteni a másik, hogy mi ennek az oka.
Most nézem csak… Ben arcvonásai tiszta Tom. Kis turcsi orr, telt ajkak, csík szemek… bár nekem is az van.

 

- kíváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek a belső tulajdonságaid fiam- simítottam meg apró,kicsi kezecskéjét,és mintha megérezte volna,megszorította a kisujjamat.

 

Azt hiszem, hogy születése óta most ismét egy anyai öröm elé tekinthetek. Az első érintése. Mi lesz ha még először fogom megszoptatni, vagy mikor megtanul beszélni, járni? Tom egyáltalán részese lesz mindennek? Még mielőtt megint elsírnám magam,ahogy azt egy pár órával ezelőtt tettem, inkább kimentem a szobából, és egyenesen a mini stúdiószobába vettem az irányt… ami igazából nem is volt annyira mini. Hiszen a fiúk, ha úgy volt, akkor elég sokat gyakoroltak itt… szóval kell a hely a dobnak, a gitároknak. Na meg zongorának is, hiszen néha én szoktam segíteni a hangolásban nekik. Vagy már elég sok olyan számuk van, amihez zongora kíséret van. Lásd a Zoom-ot. Ha valami bántott, akkor mindig idejöttem, és a kedvenc dalaim közül játszottam. A mostani a lányomnak szól… Scorpions-Life is too short.

 

- nem kellene szomorú, lassú számokat játszanod- szólalt meg Thomas, alig hogy elkezdtem a számot játszani

- akkor mit kéne csinálnom?- sóhajtottam egy nagyot, és arrébb csúsztam, hogy le tudjon mellém ülni

- szerintem azt te is nagyon jól tudod. Lenne, ami lekötné a gondolataidat- mosolygott rám

- először gyászolnom kellene, és fel fognom még ezt az egész helyzetet. Anya vagyok, de még se érzem magam annak

- ez érthető hugi. De változni fog,amint a karjaidban tartod Bent.- fogta meg a kezem- és segítünk bármiben,amiben csak kell

- Thomas. Hogy dolgoztad fel anyáék halálát?- néztem a falat

- Iszonyú nehéz volt. Csak tudod… ott voltál te. Az egyetlen ember,aki az életemhez tartozott, és még most is tartozik. Fel kellett, hogy neveljelek, és csak egy dolog lebegett a szemem előtt… hogy talán olyan leszel, mint anya. És nem csalódtam. Amit hallottam még anno róla apától, eddig mintha őt látnám magam előtt. Kiélted a tinédzser korszakot, és hirtelen nőttél fel. Van állásod, családod,rengeteg barátod. Szerintem ettől nem is kell több- mosolygott, de azért láttam, hogy egy könnycsepp legördül az arcán

- Ha nem fociznál… mit csinálnál akkor?- tettem fel a kérdést, mert erről még sose beszélgettünk, de azért valahol sejtettem rá a választ

- Edző lennék. Ez nem kérdés… az életem a foci.

- Na és mi a helyzet Alice-szel?- rángattam a szemöldököm

- Hát…úgy néz ki, hogy együtt vagyunk- húzódott olyan macsósra a szája

- Most úgy néz ki, vagy együtt is vagytok?- vigyorogtam

- Utóbbi…csak hogy megnyugodjon picinyke lelked- nevetett fel, majd hagyta,hogy megcsapjam a vállát

 

Órákig beszélgettünk még, nevetgéltünk, a múltra emlékeztünk vissza. Persze ez mind azután volt, hogy elmesélte, hogyan is jött össze a szomszéd lánnyal, aki tulajdonképpen már a barátnőm.

 

- kicsim- dörzsölte a szemeit Tom, mikor beállított a kezében a fiunkkal- ohh, bocsánat- kért elnézést, amikor épp nevettünk egy gyerekkori csínytevésünkkön

- nem zavartál meg semmit- álltam fel, és adtam neki egy csókot- jó reggelt. Miért sír?- rémültem meg,mikor meghallottam Ben hangját

- hát… azt hiszem éhes baba- nevetett fel, majd rám emelte a tekintetét

- nem. Nem… ezt felejtsd el. Nem fogom meg. Elejtem. – szabadkoztam, és közben hátráltam, de ő mindig egyre közelebb jött

- Hugi. Ha Tom meg tudta fogni, és még mindig megúszta a keresztfiam karcolások nélkül, akkor már gond nincs- nevetett fel Thomas

- Kössz- nézett rá összeszűkített szemekkel Tom- tartsd ki a kezed- fektette a karjaiba először a fiunkat, majd óvatosan átadta nekem

- Ne,ne,ne,ne,ne! El fogom ejteni Tom. Ne engedd el- remegett szinte az egész testem,amint megéreztem,hogy már én fogom a picit- most… most mit csinál a mellemnél?

- Éhes kicsim. Meg kell szoptatnod.

- De hát… azt se tudom hogy kell- néztem rájuk ijedten, mire Thomas felállt, és mellém bicegett

- Magadra hagyunk. Érezni fogod, hogy mit kell tenned. Csak a fejecskéjét mindig tartsd, ne fektesd le- mosolygott, majd adott egy puszit, és Tommal együtt kiment

- Ohh! Azért a felsőd vedd le Hil, mert úgy nehéz lesz etetned- kacsintott Tom, majd tényleg kimentek

 

Megtettem, amit a fiúk kértek, és boldogan mondhatom azt, hogy ma már másodjára értem meg azt a csodát, amit a kisfiam adhatott számomra. Ezek lennének az anyai örömök? Nem mondom,hogy először nem fájt, mikor ráharapott a mellbimbómra, de utána, ahogy a kis szájacskája csak gyorsan mozgott,és cuppogott is, és a hatalmas szemeivel az én tekintetemet fürkészte… leírhatatlan érzés. Csak mosolyogtam, és hagytam a könnyeim mossák az arcomat.